.::Chapter 4 : A terv::.

Sziasztok marslakók!:] 

Köszönöm szépen a komikat !*-* Megvan a 3 :P  Köszönöm szépen a 800+ kattintást és a 3 rendszeres olvasót!!:') Ma megnéztem, hogy honnan olvassák a blogom és ledöbbentem! 8  országból! Magyarország, Oroszország, Lettország, Németország, Szlovákia, Románia, Ukrajna és az Egyesült Államok!! *O* Uramisten nagyon köszönöm ! :') 
A történetről: megpróbálok hosszabb fejezeteket írni és minél eseménydúsabbra csinálni őket. A fiúk a következő részben már aktívak lesznek, úgyhogy nem kell sokat várni már:D Mint láthatjátok majd bevezettem egy új szemszöget, remélem nem gond:$ És hogy megértsétek mi történt, ezért visszaugrunk egy napot.  Mivel olyan ügyesen megvoltak a komik, gondolom most sem lesz gond:P 3 komment után hozom a részt!

Jó olvasást!<3 i="i">


Ps: Tudom sokat késett:S De elveszett a rész a  gépemen és újra kellett írnom...Sajnálom:S

*1 nappal korábban *

*Lisi szemszöge*

Amint belépek a ház ajtaján, megcsap a veszekedés zaja. Nem hiszem el! Úgy látszik, nem segített a helyzeten, hogy nem töltöttem itthon az estét. Nincs kedvem veszekedni, viszont tudom, hogy anélkül nem tudjuk megbeszélni a dolgokat, úgy hogy inkább túlesek a dolgon.
-Megjöttem!-kiáltom el magam, miközben leveszem a cipőm és kabátom, de még csak nem is várok választ. Nem hallhatják, mert üvöltöznek és ha hallanák se valószínű, hogy válaszolnak,  mert mint mondtam egymással vannak elfoglalva. Sóhajtok egyet, majd a nappali felé indulok, de az ajtóban megtorpanok. Hozzászoktam már, hogy hallgatom ahogy veszekednek. Ilyenkor mindig bezárkózom a szobámba és zenét hallgatok, de úgy hogy látom is őket, egészen más a helyzet. A szemembe könnyek gyűlnek, ahogy látom, hogy a nappali közepén állnak vörös fejjel és kidagadó erekkel, alig pár centire egymás arcától. Pislogok párat, hogy az égető érzés elmúljon,  majd besétálok a nappaliba, leülök a kanapéra és várom, hogy észrevegyenek. Beletelik még pár perc, de anya hirtelen abba hagyja az ordibálást ( egyébként szerintem azt sem tudják miről beszélnek...) és meglepett arccal fordul felém.
-Szia kicsim! Már itthon vagy?-hangja kissé rekedtes, amit nem csodálok, hisz igencsak megerőlteti a hangszálait mostanában. Erre a kérdésre apám is felfigyel és érdeklődve tekint a kanapé felé. Megforgatom a szemem és felállok, majd egyszerre megölelem mindkettőjüket. Ők ezt meglepődve fogadják, de viszonozzák. Muszáj higgadtnak maradnom és elvállalnom a felnőtt szerepét, mert nekik úgy látszik ez nem megy.
-Azt hiszem van mit megbeszélnünk.-mosolygok rájuk,mire két alig észrevehető bólintást kapok.- És ezt a hangotok felemelése nélkül kell megtennetek, ha nem akarjátok, hogy az egy szem lányotok nehezteljen rátok.-váltok komoly hangnemre, mire megint aprót bólintanak és helyet foglalnak a két fotelben a lehető legtávolabb egymástól. Nem szólok egy szót sem. Ha csak így tudják elkerülni, hogy veszekedjenek, hát rendben.Helyet foglalok a kanapén és jelentőségteljes pillantást vetek rájuk, hátha valamelyikőjük belekezd a magyarázkodásba. A csend egy idő után kezd kínos lenni, úgyhogy muszáj lesz tennem valamit.
-Hát rendben.-sóhajtok, mire felkapják a fejük a "hű, de érdekes" szőnyegről.-Ha ti nem mondtok semmit, majd én. Szabad tudnom, hogy most mi lesz velem? Veletek? Velünk?-tárom szét a karom és felváltva nézek szüleimre. Ők összenéznek, majd szinkronban sóhajtanak. Félelmetes, brr...
-Kicsim, emlékszel meséltem, hogy hogyan ismerkedtünk meg apáddal.-kezd bele, én pedig felhúzom az egyik szemöldököm. Emlékszem, de még mennyire! Anyu arca csak úgy ragyogott a boldogságtól mikor ezt a történetet mesélte. Még az egyetemen találkoztak, ott egy szakra jártak. Sokáig csak nagyon jó barátok voltak, de a barátságból lassan szerelem lett, aztán a második évben, apám minden erejét összeszedve megkérte anyát, hogy legyen a barátnője aki örömmel elvállalta ezt a posztot. A kapcsolatuk messze híres volt arról, hogy milyen tökéletes és harmonikus. Mindenki kérdezgette aput, hogy miért nem kérte még meg anyu kezét. Az összejövésük 2. évfordulóján megtette, aztán jöttem én....
-Még szép, hogy emlékszem!-tetettem felháborodást, de a mosoly ott volt az arcomon, mire anyu is elmosolyodott. Jó volt látni, hogy újra mosolyog, ugyanis már hosszú ideje nem tette és már hiányoltam.
-Nos,a láng ami akkor égett bennünk, mostanra kihunyt.Mindketten rengeteget dolgozunk és túl kevés időt töltünk együtt. Talán ez az oka az elhidegülésünknek. Nem tudom biztosan. A kérdésedre-miszerint mi lesz velünk-, mint már tudod a válasz a válás. Már tervezgetjük néhány hónapja, de neked nem akartunk szólni. Nem azért, mert nem tartunk elég érettnek a dologhoz, hanem mert azt hittük rendbe tudjuk tenni a kapcsolatunk, csak egy kis távolság kell. Ezért utazott el apád múlt hónapban. Nem üzleti út volt. Sajnálom, hogy hazudtunk, de ez tűnt a legjobb megoldásnak. Mindketten belátjuk, hogy hibáztunk és sajnáljuk.-hadarja el anyu és a végére könnyek gyűlnek a szemébe. Én csak ülök, mint egy szobor és nem szólok semmit. Próbálom feldolgozni a hallottakat, de ez igencsak nehezen sikerül.Szóval ennyi.A világ legtökéletesebb párja vakvágányra futott és nincs visszaút. Igazából a szívem mélyén mindig is tudtam, hogy egyszer vége lesz ennek. A kapcsolatuk már túl tökéletes volt. És mindannyian tudjuk, hogy tökéletes dolgok nincsenek, ha valami mégis az, akkor az nem igazi. Ahogy ez a kapcsolat sem. Úgy látom kezdenek megijedni a hallgatásom miatt, így összeszedem magam.
-Értem. Akkor ti elváltok. Rendben. Megértem, hogy így nektek könnyebb és meg sem próbálok tiltakozni, mert mindig is tudtam, hogy ez lesz.-tudom, hogy ezeknek a mondatoknak hatalmas súlya van, de elég felelősség teljesnek érzem magam ahhoz, hogy kimondjam.Azt is tudom, hogy ez külön-költözéssel jár, de akkor akad egy probléma. -Ki költözik? És mégis hova? És velem mi lesz?-teszem fel hangosan a gondolataimban cikázó kérdéseket és ijedten kapkodom a fejem kettőjük között.
-Ezen is rengeteget gondolkoztunk. Hidd el nem csak veszekedni tudunk.-ragadja magához a szót apu.-Úgy döntöttünk, hogy anyád költözik, mivel engem a munkám ide köt. Amerikába akar menni, mert ott remek álláslehetőségek vannak.-kérdőn anyára pillantok. Nem csak azért, mert így dönt, hanem, mert nem értem miért nem ő mondja el. Mintha egymás monológját mondanák...Ez is ijesztő, brr...
-Amerikába?! Na, de hát az egy másik kontinens!-adok hangot megdöbbenésemnek és sejtésem szerint a szemem golflabda nagyságúra nő.-Nem mehetsz el! Akkor mégis hogy találkozunk?-megértem, hogy nem akar apuval egy levegőt szívni, de azt hiszem egy másik kontinens azért túlzás!
-Tudom kicsim, de szeretnék minél távolabb lenni apádtól. Tudom, hogy nem ez a legjobb megoldás, de egyszerűen muszáj. Túlságosan mély érzéseket tápláltam apád iránt.-magyarázza nekem anyu, én pedig apára kapom a tekintetem, de nem tudok leolvasni róla semmit sem. Szóval ők ezt tényleg így beszélték meg?! Ez...nem is tudom mit reagáljak erre. Csak ülök és üveges tekintettel meredek magam elé. De aztán valami bevillan.
-És velem mi lesz?!-csap át hangom hisztérikusba. Akármennyire is próbálom magamon viselni a higgadt szerepet, ez kiborít.
-Ez volt a legnehezebb döntés az összes közül.-folytatja apu.-De velem nem maradhatsz a munkám miatt. Szinte sose vagyok itthon és ha mégis akkor dolgoznom kell.Nem lenne rád időm és nem akarom, hogy azt érezd elhanyagollak. Így anyáddal kell menned Amerikába.-itt elszakadt a cérna. A könnyeim záporként folynak végig arcomon és alig kapok levegőt. Ezt mégis hogy gondolják?! Rám kényszerítenének valami olyat amit én nem akarok?! Nem megyek el! Ide köt minden! Itt van az életem!
-Az nem lehet! Én innen nem megyek el! Itt vannak a barátaim, az iskolám, az emlékeim, minden!Inkább a nagyihoz költözöm! Nem!Megyek!El!-hangsúlyozom az utolsó 3 szót és a szobámba rohanok. Kulcsra zárom az ajtót és lecsúszok annak mentén. Térdeim felhúzom,majd ráhajtom a fejem és hagyom, hogy könnyeim áztassák csupasz térdeim...

*1 órával később*

Sikeresen megnyugodtam. Már kapok rendesen levegőt és nem sírom el magam, ahányszor csak eszembe jut a tény, hogy a szüleim így elcsesznék az életem. Már besötétedett, így semmi esély arra, hogy esetleg átmenjek Skyler-hez. Ha jobban belegondolok, jobb ha most nem zavarom. Vajon Josh hogyan reagált, mikor megtudta a dolgot? Biztos vagyok benne, hogy nem örült, de ugyan ennyire biztos vagyok abban is, hogy ez nem jelenti a kapcsolatuk végét. Bár nem tudom, hogy fogja elviselni Josh, hogy Sky össze lesz zárva 5 pasival. Ráadásul nem is a csúnyábbik fajtából. Eléggé féltékeny típus, de bízik a barátnőmben, úgyhogy nem lesz gond. Na igen, a barátnőm...Hogy mondjam meg neki, hogy Amerikába költözöm? A válasz egyszerű: sehogy. Amiről nem tud, az nem fáj neki. Elég ha az indulás napján tudja meg. Nem akarom, hogy gyötörje magát emiatt. Inkább használjuk ki azt az időt amit még együtt lehetünk.Az órára pillantva megállapítom, hogy alaposan elment az idő. Már lassan fél 11, én pedig nem fürödtem.Felpattanok az ágyról és miközben azon agyalok,hogy hogy ment el ilyen gyorsan az idő, a fürdőbe indulok letusolni.

*10 perccel később*

A frissítő fürdő után már teljesen hideg vérrel át tudom gondolni a dolgokat. Így befekszem az ágyamba és elmélkedem. Talán mégsem jó ötlet az, ha titkolom barátnőm elől, hogy mi történt. Hisz ő a legjobb barátnőm és jelenleg ő a legfontosabb nekem. Elhatározom hát, hogy holnap első dolgom lesz beszélni vele. Ki tudja, talán elő áll valami briliáns ötlettel és nem kell mennem sehova. Eléggé jó a beszélőkéje és talán tud beszélni a szüleim fejével. Én már feladtam. Egyszerűen rám tör egyfajta pánik, ha egy légtérben kell lennem velük.Bizonyos szinten talán undorodom tőlük és megvetem őket, amiért ezt tették.De mégiscsak a szüleim! Csak jót akartak nekem. Az már más kérdés, hogy nem jött össze...

*Másnap reggel*

Fáradtan és nyűgösen ébredek, ahogy általában. Sajnos az ágyam hülye szokása, hogy korán kidob és sajnos nem enged visszaaludni. Dühösen fújtatok egyet,majd a fürdő felé veszem az irányt. Kinek van kedve vasárnap hajnalok hajnalán kelni?! Jó, lehet,hogy a 9:49 nem hajnal, de nekem korán van! Miután megmosom az arcom és a fogam, mindjárt jobban érzem magam. Visszamegyek a szobámba, hogy fölvegyek valami kényelmeset, de útközben megakad a szemem a telefonomon és könnyek gyűlnek a szemembe, majd megállítathatatlanul  folynak végig arcomon.Eszembe jut mit terveztem tegnap este, de most valahogy minden másnak tűnik. Magamra fogom haragítani és soha többé nem akar majd szóba állni velem. Nem akarom elveszíteni, de talán csak rontok a helyzeten ha nem most, hanem a költözés napján tudja meg. Mély levegőt veszek és a készülékért nyúlok. Tárcsázom a számát és várok. Már vagy hatszor csöngött ki, de még semmi. Hirtelen megfordul a fejemben, hogy hagyom a fenébe az egészet, de a csöngés egyszer csak abba marad, amiből arra következtetek, hogy felvette.Nem szól semmit, gondolom arra vár, hogy én beszéljek, de a sírásomon kívül semmit nem hallani. Meg fog utálni! Kattog ez a mondat a fejemben, de gyorsan megrázom azt, hogy észhez térjek.
-A...Amerikába...köl..tözünk-próbálom kinyögni, de a  gombóc a torkomban akadályoz, majd ismét elbőgöm magam. A vonal másik oldalán hatalmas csend van, már attól tartok, hogy letette.
-Hogy mi?! Mégis miért? Az kizárt!-kezd el üvölteni a telefonnal és ezzel együtt velem is. Tudom,hogy nem nekem szánja, csak az indulat beszél belőle, ezért nem is foglalkozom vele.-10 perc és ott vagyok!-azzal lecsapja a telefont, én pedig a földre rogyva sírok tovább.Úgy látszik hamar elmegy az idő, ugyanis csengetésre leszek figyelmes, majd köszönésre és lábdobogásra. Majd az ajtót szinte kiszakítva beront a szobámba barátnőm és aggódó tekintettel fürkészik.Mellém sétál, majd leguggol és átkarol. Elkezdi simogatni a hátam, ami meglepő módon megnyugtatólag hat rám. Talán nem is a simogatás miatt, hanem a közelsége miatt.
-Shh! Ne sírj. Nem lesz semmi gond. -tol el egy kicsit magától, hogy a szemembe nézzen. Amint szembe találkozom hatalmas mosolyával és csillogó szemeivel, azonnal elfog a nyugodtság. Na tessék! Még csak 10 perce tudja, de máris előállt valamivel! Halványan elmosolyodok a gondolatra, majd felállok és leülök az ágyamra. Ő követi mozdulatsorom, majd vár még pár percet amíg teljesen megnyugszom.
-Van egy tervem!-kacsint rám, én pedig magamban felkiáltok. Tudtam!-Nem mész sehova, ugyanis hozzám költözöl.Megkérem aput, hogy beszéljen a szüleiddel és ha kell én is addig könyörgök nekik amíg meg nem engedik. Mivel úgyis folyton egyedül vagyok, nyugodtan költözhetsz és így legalább a turnéra is velem tudsz jönni. Persze csak ha akarsz! Nem akarok rád erőltetni semmit!-hadarja el egy szuszra az egészet, én pedig a nyakába ugrok és ismét sírni kezdek, de ezúttal az örömtől.
-Köszönöm,köszönöm,köszönöm! Nagyon szeretnék! Imádlak!-hálálkodom és olyan erősen szorítom, ahogy csak tudom. Először meglepődik, majd örömmel viszonozza gesztusom.
-Na jól van. Engedj el, mert megfojtasz.-nevet fel és elkezd csikizni, amitől rögtön elengedem és hangos nevetésben török ki. A zajra bejönnek a szüleim is, mire mind ketten elhallgatunk és egy jelentőségteljes pillantás után barátnőm belekezd.
-Hallottam, mi történt és lenne egy ötletem....

*1 héttel később*

*Skyler szemszöge*

-Siess már! Le fogjuk késni a gépet! A taxi 10 perce vár!-kiabál fel az emeletre barátnőm, én pedig egy gyors ellenőrzés után rohanok le, hogy indulhassunk a reptérre. A dolgokat sikeresen elrendeztük Lisi szüleivel. Gond nélkül belementek a dologba, mert azt akarták, hogy a lányuknak jó legyen. Apuval is beszéltem.Azt mondta,hogy a fiúkhoz menjünk és majd az ő gépükkel megyünk a turné első állomására. Most épp a Manchester-i járathoz sietünk, amit jó lenne nem lekésni.
-Jövök már, ne izgulj! Csak ellenőriztem, hogy minden megvan-e. Hol vannak a csomagok?-nézek körbe a lakásban, mert biztos vagyok benne, hogy ide cipeltük őket. Erre barátnőm csak megforgatja a szemét, majd megragadja a karom és kivonszol a kocsihoz, ahol betuszkol a hátsó ülésre. Ő még visszarohan bezárni az ajtót, majd bepattan mellém és a cím bediktálása után hátradől  és elégedetten rám vigyorog.
-A csomagok a csomagtartóban vannak. Szerinted hol máshol lennének?-teszi fel a költői kérdést. Le sem tudná tagadni, hogy mennyire izgatott. Ezzel nincs egyedül, hisz rettentően boldog vagyok,hogy végre nem egyedül kell kibírnom egy nem túl rövid turnét. Röpke negyed óra alatt már a reptéren is vagyunk és miután kifizetjük az utat és kiszedjük a csomagjaink, rohanunk becsekkolni, mert késésben vagyunk.
Szerencsére a gépet sikerül elérnünk. Jelenleg épp felszálláshoz készülődünk, de úgy tűnik ezt egyedül kell átvészelnem, ugyanis barátnőm elaludt. Nem is csodálom. Tegnap túlságosan is fel voltunk pörögve és nem tudtunk aludni, ezért úgy döntöttünk, hogy filmezünk. Nem is tudom hánykor mentünk el aludni, de hajnali 2 már biztos volt. Most pedig még csak 10:21 van és mivel korán kellett kelnünk, hogy bepakoljunk,nem aludtunk valami sokat. Talán a pakolást elintézhettük volna korábban is, de túl lusta voltam hozzá, Lisi pedig nem akart bepakolni addig amíg én nem pakolok be. Hű, de logikus..

*Másfél órával később*

Már leszálltunk a géppel és be is csekkoltunk. Jelenleg a taxiban ülünk és az apámtól kapott címre megyünk. A repülőút teljesen lefárasztott, de aludni nem tudtam, mert nem igazán vagyok oda a repülésért. Még egy mínusz a turnéknak...Miközben én a fülesemmel a fülemben próbálok ébren maradni ,Lisi az épületeket és utcán elhaladó embereket figyeli. Gondolom még nem volt Manchester-ben, ezért olyan, mint egy kisgyerek aki először megy az állatkertbe. A cím amit kaptunk meglehetősen távol esik a várostól, ugyanis egy eléggé sivár helyen fékezik le a kocsi.  Megköszönjük a fuvart és miután fizettünk, ismét kivesszük a csomagokat. Lisi azon nyomban megnyomja a csengőt, engem meg hagy egyedül szenvedni a csomagokkal.Miután sikeresen lepakolom azokat, szemügyre veszem a házat is. Hatalmas és modern, látszik rajta, hogy fontos vagy legalábbis híres emberek lakják. A kerítés van vagy 2 méter magas és mindenhol kamerák vannak. A bejárati ajtónál két benga állat áll. Igen, biztos jó helyen vagyunk. Lisi már másodjára nyomja meg a csengőt, de semmi válasz nem érkezik. Az eszem megáll! Komolyan ennyire lusták?! Elkényeztetett majmok! Dühösen a telefonom után kutatok és amint megtalálom tárcsázom apám számát. Nem hogy örülnének, hogy hajlandó vagyok elmenni velük egy turnéra, még ajtót nyitni is lusták.
-Szia kicsim! Minden rendben van?-szólal meg a vonal túlsó végén lévő férfi és hangjában jókedv csendül.  Gondolom örül neki, hogy van kire bíznia ezeket a marhákat!
-Szólj azoknak az elkényeztetett ficsúroknak, hogy emeljék fel a hátsójuk és nyissák ki az ajtót vagy a csengőre könyökölök! Bár szerintem az se tűnne fel nekik!- fújtatok dühösen, mire csak egy halk 'sajnálom'-ot hallok és a vonal megszakad. 2 perccel később fel is tűnik a banda az ajtóban és rohannak ajtót nyitni.
-Ti a fületeken ültök vagy mi van?!- hordom le őket, amint az ajtóhoz érnek, nekik pedig azonnal lefagy a mosoly az arcukról. Kitárják az ajtót, hogy bemehessünk, közben Liam(?) int az egyik hegynek, hogy vigye be a cuccaink.
-Gondolom te vagy Skyler.-vigyorodik el gonoszan a göndör, én pedig erős kényszert érzek arra, hogy letöröljem a vigyorát, ezért egy frappáns visszavágást tervezek.
-Akkor gondolom azt is tudod, hogy apám azért küldött, hogy felügyeljek rátok. Nem is csodálom, hogy erre kért.-nyújtom ki rá a nyelvem, de magamban szitkozódom, mert ez nem lett olyan frappáns, mint terveztem. Oké, hogy most gyakorlatilag pólyásnak hívtam őket, de ennél valami jobb kellett volna. Na majd legközelebb.
-Én pedig Elisabeth Jackson vagyok, Skyler legjobb barátnője, de szólítsatok csak Lisinek-mosolyog barátnőm , én pedig megforgatom a szemem.Szúrós pillantást küldök felé, mire ő megrántja a vállát és belép az ajtón. Úgy érzem ez a turné mégsem lesz olyan kellemes, ha barátnőm azt tervezi, hogy az egész turné alatt megjátsza magát.