.::Chapter 6: Talán::.

Sziasztok!:) 

Sajnálom a késést, de úgy gondoltam várok még egy napot hátha...És sikerült!:D Megvan az 5 komment és 10 (sőt 11) ’olvastam’, úgyhogy itt a rész. Bocsánat, hogy folyton hajnali órákban rakom fel a részeket, de mindig spontán írom a fejezeteket és, mint tudjuk, mindig akkor jön az ihlet, ha az ember aludni akar:D Nos, a részről annyit, hogy sajnálom ezt a kissé lelombozó hangulatot:/ De ilyet is kell néha;) Aztán mi van még? Ja, igen. Mivel végül is összegyűltek a komik mielőtt hoztam volna a fejezetet, jár a dupla rész:D A másikat holnap (még emberi időben megpróbálom) fel is pakolom, hogy olvashassátok:D A következőt ismét 5 komment és 10 ’olvastam’ után hozom!!

Ps.: LU beleolvastam a blogodba és nagyon tetszik:) Sort kerítek rá, hogy elolvassam, csak most kicsit hosszú a bloglistám:$ Ha valaki be szeretne nézni és nem látta LU kommentjét: onedreamwithgwen.blogspot.hu/ (remélem nem gond, hogy közzétettem:$)

Ps.3: Sajnálom, hogy rövid! Igyekszem hosszabbakat hozni, de azt hiszem most az egyszer elnézhetitek, mivel dupla rész fog jönni:$

Jó olvasást!<3 i="i">

NOTHING IS WHAT IT SEEMS!!  /  SEMMI SEM AZ AMINEK LÁTSZIK!! ;)

~Hol vagyok?-forgok körbe. Hangom víz hangzik az üres, sötét térben.- Van itt valaki? Hahó!-kiabálom a semmibe,de választ nem kapok. Hűvös fuvallatot érzek meg a tarkómon, így automatikusan fordulok meg. A távolban egy kis fényt pillantok meg, ezért elkezdek futni felé. Minél inkább futok, annál messzebb érzem magamtól a kiutat. Lihegve állok meg és agyalok, hogy mégis hogy érhetném el. Egyik pillanatról a másikra, már nem is kell ezen gondolkodnom, ugyanis a kis fény pontosan előttem van. Alaposan szemügyre veszem. Barátságos fénynek tűnik, ráadásul a kiutat is jelentheti, de valami azt súgja itt biztonságosabb. Egy erő mégis arra késztet, hogy érjek hozzá, lépjek át rajta és akármennyire is próbálok ellenállni, végül Ő nyer és én átadom magam Neki. Furcsa, olyan mintha egy emberről lenne szó, mégsem látom vagy hallom őt, egyszerűen csak érzem. Időm sincs felfogni, hogy hol vagyok, máris zuhanni kezdek. Zuhanás közben egy arc tűnik fel előttem. A kinézete leginkább egy elfuserált bohócéhoz hasonlít: piros haj, fehérre mázolt arc, vörös festék a száj körül, egyedül a piros orr hiányzik az összképből. Még sincs jó érzésem. Ha meglátok egy bohócot, általában a nevetés és a vidámság jut az eszembe. Ha viszont erre az alakra nézek a rettegés, a sötétség és a félelem ugrik be. Erről talán a gonosz vigyora és a tekintete tehet, amiben a megfélemlítés és a gonoszság csillog. A fej egyre csak nagyobb és nagyobb lesz, végül elkezdi kitátani a száját. Amint feleszmélek, hogy valószínűleg meg akar enni, egyfajta pánikroham tör tám. A torkom összeszorul, alig kapok levegőt és olyan érzésem van mintha két fal próbálna összepasszírozni. Már szinte lenyelt és készül becsukni száját mögöttem…~

Arra ébredek fel, hogy a gépies női hang elmondja, hogy 5 perc múlva leszállunk. (Úgy látszik, egy ideig elaludtam. Talán az egész repülést átaludtam. Vicces...)  Liam a vállamra dőlve alszik. Még most is fogja a kezem. Bár nincs ébren, de kezét úgy tartja enyémhez, mintha ébren lenne. Erősen szorítja, mintha soha nem akarna elengedi. Sajnos! (by: Ennie:), LU /sajnálom, hogy összemixeltem és kicsit átírtam, de így jött ki:(-szerk.megj.) Elmosolyodom a látványon és kezeim óvatosan kihúzom övéi szorításából. Sóhajtok egy nagyot és lehunyom a szemem. Mégis mi volt ez? Mostanában folyton ilyen és ehhez hasonló rémálmok gyötörnek, de a jelentésük nem tudom. Eszembe jut, hogy mire (vagy kire?) ébredtem, így oldalra fordítom fejem, hogy szemügyre vegyem a mellettem szuszogó fiút. Eléggé kimerültnek tűnik, de muszáj fölkeltenem. Ráadásul még mindig nem bírom se az ő, se a haverjai képét-ugye nem hiszi, hogy egy út után máris megkedvelem őket?! na persze!-,így nem is próbálkozom kíméletes módszerrel. Egyszerűen csak felpattanok, amitől eldől oldalra és beveri a fejét a karfába.

-Kösz, ez jól esett.-nyög fel a fejét fogva, mire én megvonom a vállam és visszaülök. Próbálok pókerarc maradni, de nehezen bírom ki, hogy ne röhögjem el magam meggyötört arcát látva.

-Továbbra sem bírom a képed, nem tudom mit vársz.-közlöm vele közömbös hangon, miközben az övemmel bíbelődöm.-Fenébe már!-mérgelődöm, mikor újra szétesik a csat. Eddig mindig be tudtam kapcsolni, nem értem, most miért nem sikerül.

-Tudod, mikor aludtál sokkal aranyosabb voltál.-rázza meg fejét mosolyogva és az övemért nyúl, hogy becsatolja. Érzem, hogy a fejem hasonlít a paradicsoméhoz. Nem, nem sikerült zavarba hoznia, csak kínos a szituáció! Sosem szerettem, ha bámulnak alvás közben, pedig régebben többször is előfordult. (azért ijesztő belegondolni,hogy mindenki bámul alvás közben, brr…) Mindenki azt mondja ilyenkor vagyok a legaranyosabb és bár mosolygok, belül fáj, hogy mindenki ezt mondja. Talán egyszerűbb lenne, ha nem mindenkinek ezt a rideg oldalamat mutatnám, de sokan próbáltak már kihasználni a hírnevem (vagyis apám hírneve…) miatt. Ez nálam már egyfajta védekezési mechanizmus: ha nem engedek senkit közel magamhoz, akkor senki nem tud megbántani. Igen, talán egyszerűbb lenne, de fájdalmasabb is...

-Már mondták.-motyogom az orrom alatt, mire Liam érdekes fejet vág, de nem mond semmit. Nem foglalkozok vele, inkább kifele kezdek el bámulni. Látom (és érzem is), hogy ereszkedni kezdünk. Nagyot nyelek és lehunyom a szemem. Megint érzem az ujjakat az enyéim körül, de ezúttal nem hagyom neki. Dühösen kirántom kezeim fogásából és szúrós szemekkel nézek rá. Megszeppenve néz rám, de nem törődök vele (hmm...sok mindennel nem törődök), inkább tovább bámulok ki az ablakon.

-Nem kell a „segítséged”. Nem vagyok már gyerek. Ráadásul, még mindig nem bírlak. Sőt!, szerintem még jobban utállak titeket.-világosítom fel és sóhajtok egyet, hogy elmúljon a hirtelen rám törő hányinger, amit a repülés idézett elő.

Pár perccel később már egy újabb repülőutat tudhatok magam mögött, ami nagy megkönnyebbülést jelent. Liam amint ki lehetett kapcsolni az öveket, felpattant és egy lenéző pillantás után előre rohant, én pedig teljességgel megkönnyebbültem.

Jelenleg a bőröndjeim egyikén ülök és nézem a többieket. Liam idegesen járkál fel-le, Zayn a terminál üvegfalánál áll és nézegeti magát, Niall egy hatalmas szendvicset majszol (honnan szedte?!), míg Louis és Harry melegednek. Komolyan, ha így folytatják, felgyulladnak! Persze tudom, hogy a lányokat szeretik, de ha folytatják, még megingatják a hitem! Őszintén az egyetlen, aki fel tudja fogni a helyzet komolyságát, az Liam. A helyzet pedig az, hogy apa elfelejtett szólni Paul-nak, a menedzsernek, hogy értünk kéne jönni, mert nem hiszem, hogy az a busz mozog magától. Hm, jó is lenne...

-Uram Isten! A One Direction?!- hallok meg egy hisztérikus sikítást magam mögül. És tessék itt az aggodalom (inkább csak Liam aggodalmának) oka. Persze az enyém is, hisz nem akárki lány vagyok (...), de azt hiszem (vagyis remélem) ez a fiúk mellett eltörpül. Óvatosan hátra sandítok. Egy 17 év körüli, szőke hajú, zöld szemű, modell alkatú lány áll tőlem, úgy 5 méterre és döbbent arccal néz felénk. A fiúk erre persze azonnal felkapják a fejüket.

A történetben nincs jelentősége a lánynak!

-Mi? Dehogy!–próbál tiltakozni Louis azonnal, megjegyezném nem túl sok sikerrel. Mivel nincs rajtuk semmilyen védőcucc, könnyű őket kiszúrni. Csodálkozom, hogy eddig sikerült „láthatatlannak” maradniuk. A csajszi hangjára többen is felkapták a fejük, így arra eszmélek fel, hogy egy sereg lány áll körbe minket, autogramot kérve. Engem többen is szúrós pillantással jutalmaznak, amit már természetesnek veszek, de ennek ellenére is van, aki autogramot kér. Hiába nem vagyok híres, a nevem kötelez.

-Srácok! Gyertek! Itt a busz!-hallom meg valaki hangját, így odakapom a fejem. Lisi áll a terminál bejáratánál és kezeivel kalimpál, hogy felhívja magára figyelmünket. Amint kiszúrja, hogy észrevettem elégedetten elvigyorodik, és térdeire támaszkodva próbál levegőhöz jutni. Gondolom futott egy keveset. Jelzem a fiúknak a busz megérkeztét, ők pedig elköszönnek a rajongóktól és a bőröndök felkapása után, elindulunk a kijárat felé.

* 1 órával később*

Miután egy tucat mamlasz segítségével átverekedtük magunkat a kint álló tömegen és sikeresen felmásztunk a buszra, mindenki ment, hogy elfoglalja a szobáját. Úgy tűnik én és Lisi egy szobában leszünk, aminek jelen pillatanban nem örülök túlzottan. Már mindenki kipakolt és most a „nappaliban” ülünk és döglődünk. Niall eszik (ezt a meglepetést!), Zayn és Liam twittereznek, Louis valami idióta rajzfilmet néz, Lisi és Harry feltűnően flörtölnek, és én pedig felrobbanok. Idegesítő az a hülye mese és az is amit Lisi és Harry művel. Sőt, most minden idegesít engem, de leginkább az, hogy itt punnyadunk és nem csinálunk semmit. Mára nincs semmi program, holnap kezdődnek a próbák és hétvégén lesz az első koncertjük. Látom, rettentően izgatottak egytől, egyig.

-Na jó! Ebből elég!-pattanok fel, amikor már teljesen kikészülök.-Louis az isten szerelmére, nem vagy már gyerek! Nőj fel és nézz valami értelmesebbet! Harry, ti meg, ha ennyire feltűnően oda vagytok egymásért, akkor menjetek szobára, kérlek! Niall, ne egyél már annyit! Akkora leszel, mint egy víziló! Zayn, Liam ne kockuljatok már annyit, a végén még túlmelegszik a telefonotok!-ordítom le a fejüket, teljesen jogtalanul. Mostanában nem vagyok formában és muszáj volt levezetnem valakiken a dühöm. Most már sokkal jobban érzem magam. Megszeppenve és döbbenten néznek rám, mire lelkiismeret furdalásom támad. Talán ezt mégsem rajtuk kellett volna levezetnem, nem az ő hibájuk az egész, hanem az enyém. Sóhajtok egy nagyot és lehajtom a fejem. Nem merek a szemükbe nézni.

-Ne haragudjatok.-mondom egészen halkan, mert nem szokásom a bocsánatkérés.-Nem akartam kiabálni veletek. Csak nincs jó napom. Tényleg sajnálom.-nyelek nagyot és beviharzok ideiglenes szobámba, majd lecsúszok az ajtó mentén. Felhúzom a lábaim, ráhajtom a fejem és próbálok mélyeket lélegezni. Egy idióta vagyok! Miért csinálom folyton ezt?! Talán ha normálisan viselkednék velük, még jóban is lehetnénk. Elvégre, jó fejnek tűnnek, leszámítva pár dolgot. Csak sajnos nem tudhatom, hogy tényleg ilyenek-e, vagy csak a médiának mutatják ezt az arcukat, hogy jó benyomásuk legyen az embereknek róluk.

-Bejöhetek?-szólal meg valaki az ajtó mögül, egy halk kopogást követően. Kérdése erősen elgondolkoztat. Most lenne rá lehetőségem, hogy kijavítsam a hibám és jobban megismerjem őket. Talán még meg is kedvelem őket. Viszont nem biztos, hogy én ezt akarom. Ők is hírességek és végképp semmi esélyem nem lenne a normális életre, ha világhírű barátaim vannak. „Most már minden mindegy” alapon felállok és kinyitom az ajtót. Nem tudom ki áll a folyosón, mert a padlót fixírozom. Még mindig nem merek a szemükbe nézni és ezt így tudom a legjobban elkerülni. Ellépek az ajtóból, ő pedig besétál és helyet foglal az ágyamon. Becsukom az ajtót és leülök vele szembe a földre. Látszólag zavarja, hogy nem vagyunk egy magasságban, ugyanis lecsúszik az ágy mentén a földre, hogy velem szembe kerüljön.

-Minden rendben?-hangja lágy és óvatos, amit most egyáltalán nem érdemlek meg. Még mindig a szőnyeget vizslatva, bólintok egyet és összekulcsolt ujjaimmal kezdek el játszani.-Miért nem nézel rám?-jön az újabb kérdés, mire nagyot nyelek. Közelebb csúszik, majd állam alá nyúl, ezzel kényszerítve, hogy szemébe nézzek. Érintésére összerezzenek. Nem szeretem, ha valaki a magánszférámban van és azt meg főleg, ha hozzám is ér, de nem teszek semmit. Kelletlenül ugyan, de belenézek íriszeibe (bármilyen színű lehet ugye?-szerk.megj.), amik barátságosan néznek vissza rám. Látva pozitív reakcióm elmosolyodik, ami nekem is halvány mosolyt csal arcomra.

-Mi a baj?-kérdezi lágy hangon, mire én lehunyom a szemem és kirántom a fejem tartásából, hogy újra a földet páztáshassam. Valamiért zavarban érzem magam, valahányszor felteszik nekem ezt a kérdést. Úgy érzem, ilyenkor a magánéletemben kutakodnak. Bár tudom, hogy Neki semmi ilyen szándéka nincs-hisz kérdése őszinte-, mégsem akaródzik válaszolnom. Nem akarom, hogy bármit is tudjanak rólam, inkább mindent magamba fojtok.-Nekem nyugodtan elmondhatod. Tudom mi a véleményed rólunk, de hallgatásban jó vagyok.-mosolyog rám, de én csak megrázom a fejem, mire felsóhajt.-Tudod, talán ha nem lennél ennyire rideg, zárkózott és titokzatos, akkor egyszerűbb lenne a helyzet. Talán, ha félre tennéd az előítéleteid és adnál nekünk egy esélyt, megváltozna a véleményed. De te e helyett falat építesz magad köré és nem hagyod, hogy bárki áttörje. Miért?-zúdít rám mindent, én pedig úgy érzem, egy idegösszeroppanás szélén állok. Nem akarok sírni. Semmiképp sem. De érzem az égető érzést szemeimben és elvégre mégiscsak lány vagyok, nem tudok megálljt parancsolni könnyeimnek, ha előtörni kívánnak. Próbálok erős maradni, hisz nem gyengülhetek el. Nem láthatja meg a gyenge énem. Azt senkinek sem mutatom meg, neki meg főleg nem. Talán igaza van. Adnom kéne nekik egy esélyt és azzal, hogy ő is kimondta csak megerősített engem. De én nem akarok esélyt adni nekik! Nem akarok gyenge és megsebzett lenni. Pedig az vagyok... És bárhogy is próbálnék tiltakozni, ez ellen már semmit nem tehetek. Ezért is próbálom elrejteni. Így könnyebb...

-Csak hagyj békén.-suttogom elhaló hangon, amit a torkomban növekvő gombócnak köszönhetek. Igen, tudom, hogy nem ezt kellett volna mondanom, de elhatároztam magam és semmi sem tántorít el. Nem engedem közel magamhoz egyiküket sem. Ez lesz a legjobb döntés. Hirtelen számban valami sósat érzek meg, így kezem azonnal arcomhoz kapom. Hát, mégsem sikerült erősnek maradnom. És ha egy könnycsepp kifolyik, akkor bizony a többiek is követik. Mint valami láncreakció.

-Jaj, sajnálom. Nem úgy értettem...-kezd el magyarázkodni, de én leintem.

-De, pontosan úgy értetted.-suttogom, miközben próbálom letörölni könnyeim. Sikertelenül. Minél többet törlök le, annál több jön. Megpróbálom szabályozni lélegzetvételem, de csak szaggatottan sikerül. Felállok eddigi ülő helyzetemből és az ablakhoz sétálok. Nem tudom, hogy hol vagyunk, de valószínűleg az autópályán, mert nem látni mást csak autókat és betont. Hirtelen meleg leheletet érzek meg fejemen (alacsony vagyok, na...), mire összerezzenek. Nem értek semmit. Miért nem megy el? Miért ilyen kedves velem? Miért próbál vigasztalni, ha azt sem tudja mi bajom? Miért próbálja áttörni a falat, ha tudja, hogy úgysem sikerülhet? Hisz elküldtem. Rideg és távolságtartó vagyok. Még arra sem méltatom, hogy ránézzek, ő mégis próbálkozik. Próbálkozik és reménykedik, hogy sikerrel jár.

-Mit csinálsz? Mondtam, hogy hagyj békén.-hangom még mindig halk, de ennek ellenére próbálok határozott és hideg lenni. Csak menj el! Legszívesebben megütném, amiért így viselkedik velem, de nem teszem, mert nem akarok ennél is több utálatot begyűjteni. Én csak azt akarom, hogy hagyjanak békén. Gyengéden megragadja derekam, majd maga felé fordít. És tessék, megint itt tartunk. Megint zavarban vagyok, ugyanis megint a magánszférámban van. Kezeim mellkasára teszem és próbálom eltolni. Sikertelenül. (ahj, miért vagyok ennyire béna?!)

-Shh...Nem akarlak bántani.-hangja annyira lágy, hogy libabőrös leszek tőle. Valami van a hangjában, ami miatt hiszek neki, de akkor is próbálok minél messzebb kerülni tőle. Finoman állam alá nyúl, hogy szemembe nézhessen, amit én nem díjazok túlzottan (ismét), de nem teszek semmit (ismét).-Csak hagyd, hogy megvigasztaljalak.-mosolyog és hangja továbbra is kedves és lágy. Nem tudom honnan jött ez a cselekedetem, de megtettem. Bólintok egy alig észrevehetőt, mire elmosolyodik és elengedi állam. Kitárja két karját és szorosan magához ölel. Teljesen ledöbbenek, de ugyanakkor átjár egy megmagyarázhatatlan melegség. Ölelése tele van szeretettel és kedvességgel, amit cseppet sem érdemlek meg, mégis jól esik. Úgy látszik, igazak a pletykák, miszerint jól ölel. Annyira jól esik közelsége! Szorosan hozzábújok, és fejem mellkasába fúrom. Elkezdi simogatni a hajam-, gondolom megnyugtatásképp - de bennem ekkor szakad el a cérna. Keservesen sírni kezdek, aminek okát nem értem. (hogy lehetek ilyen szörnyű?! komolyan, mint egy brazil szappanopera főhősnője...) Hajam szüntelenül simogatja és még egy puszit is nyom fejem búbjára, amitől kiráz a hideg. Továbbra sem szeretem, ha hozzám érnek és bár az ölelés jól esik, többet nem igazán tudok elviselni. Úgy látszik, ez neki is feltűnik, mert többet nem csinál ilyet.

Talán neki sikerült megingatnia a ledönthetetlen védőfalam...